Már nem egyszer derült ki, hogy kegyetlenül érzelmes típus vagyok – elég egyetlen régi dal vagy egy elejtett félmondat, hogy akaratlanul is felidézzem a korábbi sérelmeimet, vagy teljes ihletáradat csapjon meg. Persze nem panaszkodni akarok, megvan a maga pozitívuma és negatívuma a dolognak, de most éppen erősen megnehezíti a dolgomat az első blogbejegyzésemmel.

Annyiféleképpen elképzeltem, de komolyan. Ha a húsz nappal ezelőtti ötleteimet venném alapul, akkor a táborról szólna, amiből épp megérkeztem, vagy például e hét elején eljátszottam a gondolattal, hogy home office-tanácsokat osztogatok majd az első posztban, ugyanis végre nagyjából rájöttem, hogyan kéne beosztanom a napomat. (Csütörtökre bedőlt az egész, szóval nyugi, nem maradtatok le semmi fontosról.) Az elmúlt heteket mindig más lelkiállapotban töltöttem, mindig más foglalkoztatott, és egyik se fedné igazán, ahogy most érzem magam.

Látszólag nincs benne semmi különös. A földön ülök, mert baromira meleg van, és odakint, a nyitott ablakon túl szöcskék és tücsök ciripelnek, aztán az utcán egy lány egész szép hangon rákezd a Watermelon Sugarra. Tipikus nyári este otthon, igen, annak is tűnhetne, égő villany mellett gépelek. Mégis más, mivel éppen ezekben a pillanatokban térek vissza az íráshoz, amit már olyan régóta, tulajdonképpen hat egész éve halasztgatok, és aminél hosszú kínlódás után jöttem rá, hogy a túlélésem kulcsa ebben az őrült és egyre őrültebb világban. Hogy most is, csak azzal, hogy a földön ülve ezt a posztot írom, sokkal nagyobb elégedettség és nyugalom tölt el, mint bármitől, amit a héten tettem és elértem, és ennél csodásabb érzést el se tudnék képzelni. Sőt, továbbmegyek, úgy érzem, végre megint én vagyok a világom ura, pont, mint a tábori szerepjáték végén, mint amikor koreai asztrofizikus karakterem kapta meg a hozzáférhetőséget a világegyetemhez. És ha már világegyetem, jöhettek a designban a hullócsillagok, a felhők, a Hold – megannyi szimbólum, amelyeket talán igazán a régi olvasóim érthettek, és amit, bízom benne, hogy az újabbak is fognak, idővel. Rajtam nem múlik majd, mert nem megyek sehova. Épp csak megérkeztem.