Az utóbbi napokban két dolgot is megtapasztaltam: egyrészt, hogy az újrakezdés nagyon nehezen összeegyeztethető az életmódommal, másrészt, hogy az újrakezdéshez mindent újra kell kezdeni, és a lelkem mélyén olyan területekre kell elbarangolnom ehhez, ahol már évek óta nem jártam, sőt, talán nem is akartam. Nem minden emlék szép, vannak rettenetesek is, de mindkét típus fontos szerepet játszik abban, hogy az ember erőssé váljon.

Több íráson is dolgozom egyszerre, a mostani alkotásom azonban teljesen spontán született a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, egy kávézós nyugta hátuljára skiccelve. Nem a legjobban megszerkesztett mű, de a különlegessége az, hogy szívből jött, megállíthatatlanul. (Ugyanitt pedig bemutatom nektek a Felhőkék című weboldalamat, ahova általában a kisebb írásaimat, többek között a verseimet is pakolgatom).

Angyalok

Kicseréltem oldalt a dalt is. Loreen Tattoo című számát kismilliószor hallottam már, de mostanra értettem meg igazán. Vagy mondhatnám úgy is, hogy ő értett meg engem. Tetszik benne a már-már önzéssel keveredő, önpusztító ragaszkodás. Számomra körülbelül ezt jelenti szeretni valakit, egészséges vagy sem.