Egy kicsit dilemmában vagyok, mert bár sikerült írnom a napokban, semmi sincs még megosztható státuszban. Addig viszont vissza szerettem volna hozni egy régi, de annál kedvesebb mesémet, ami nekem egyszerre jelenti az otthont, a ragaszkodást, meg az egész írós szimbolikámat az itt-ott felbukkanó margarétáimmal.

Százszorszép

Ha még az instagramomat is sikerülne összehoznom, én lennék a legboldogabb, de ez későbbre marad. Néha aludnom is kéne állítólag.

Egy tanulmány szerint az ember 29 évesen a legboldogabb, de nem tudom még, ebből mi igaz. Kicsit félek, hogy túl nagyok az elvárásaim, hogy egyszercsak megint ott találom magam, mint hét vagy három éve – hogy derékba törik az életem. Az azonban egyértelműen megváltozott, hogy ezúttal bátrabban reménykedem. Már nem aggaszt annyira, hogy mit tartogat számomra az élet, ugyanis, hogy egy régi metaforámmal éljek, végre megjavítottam az esernyőmet. Már nem egy ilyen kókadt, lyukacsos szar, amin a világ összes gondja átesik, hogy aztán az emberek szánakozva pislogjanak rám. Nem, ez az esernyő most teljesen jól bírja a strapát, kicsit nyeklik-nyaklik, de tartja magát még a legnagyobb viharban is, és bárkivel szívesen megosztozom rajta. Sőt, nemrég volt szerencsém egy egész, általam szervezett íróműhelyt alátuszkolni, akikkel ugyan csak 3 órát, de tevékeny írással töltöttünk, és remekül szórakoztunk. Pont azt csináltuk, amiről az életnek kellene szólnia: alkottunk, és ettől marhára jól éreztük magunkat. És egyben a titkos kis célomat is elértem vele, vagyis azt, hogy már harmadik napja sikerül időt kikanyarítanom a zsúfolt napirendemből az írásra. Percről percre egyre jobban érzem magam, és nem állíthat meg senki.

Az új életévemet egyébként egy buliban kezdtem, tőlem rendkívül távol álló módon, és egy tőlem távol, de nekem jól álló kék ruhában. Már az első nap megmentettem a világot egy csodás szerepjáték keretében (én hatástalanítottam egy bombát!), és részt vettem a Tolkien Társaság egy ottalvós rendezvényén is, ahol, mint említettem, tartottam műhelyt, na meg remekül éreztem magam. Szívem mélyén még most is ott ücsörögnék az első este hajnali 3-kor felfedezett babzsákos zugomban, ami még valahogy az utazási inszomniámat is képes volt felülírni. Most pedig éppen azért pötyögök olyan vadul, mert részt veszek a NaNoWriMo nevű írós kihíváson, és megpróbálom rongyosra írni a kezecskéimet a novemberi hónap végére. Aztán még ki tudja, mi lesz itt, de kezdem úgy érezni, hogy a határ a csillagos ég.

Sok érzés szabadult fel bennem az utóbbi időben, sok emlék, sok fájdalom, sok öröm, mind marha régről. Mintha az elmúlt időszakban üres lettem volna, és most megpróbálnám megtölteni egy nagy vödör színes festékkel. Teli vagyok ötletekkel, és hamarosan ki is öntöm ide őket, a múltat, a jelent, és talán még a jövőt is, mert bármilyen bizonytalan, azért próbálok ura lenni a helyzetnek. A napokban két farkas él bennem, hogy a klasszikus metrós mémet idézzem, és egymást váltogatják:

Üdv, megint én, egy hosszabb kihagyás után. Még mindig lelkesen kitartok amellett, hogy írnom kell, mert különben bedilizek – a baj az, hogy továbbra sem tudok rá elég időt szakítani. A megőrülésre meg túl sokat. Szóval az utóbbi pár napban az őrültekházát próbáltam átvészelni. Mindent igyekszem jól csinálni: most sok volt a munka, és közben sikerült mellé bepréselni a rendszeres mozgást (jógázom), a házimunkát és a közösségi életet is. Persze ezek miatt sokszor pont az írás, és vele együtt a "me time" marad ki, ami olyan fontos lenne a mentális épségemért.

Manapság sokat bújom a régi naplóimat, blogjaimat, és rá kellett jönnöm, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat igyekeztem belepréselni az életembe, és arra is, hogy valahogy sosem sikerült a tökéletes rutin, valami mindig kimaradt. A gimi alatt a tanuláson volt a hangsúly és az esti mítájmon, de alvásra és közösségi életre már nem igazán jutott idő. Az egyetem alatt inkább a tanulás, az írás és a társaság volt a fontos, de a mozgás szinte teljesen elsikkadt (ha a könyvtári könyvek cipelését nem számoljuk bele). Az alapszak után viszont elvesztettem a barátaimat, és magányos voltam. 2019 körül volt egy fellendülés, lett munkám és életem is, de aztán a Covid és a válság elkaszálta.

Most home office-ban nyomom, és soha ennyire nem volt szükségem arra, hogy 1. szakítsak magamra időt, mert egész nap otthon ülök, 2. emberekkel beszélgessek, mivel egész nap otthon ülök 3. izmokat növesszek, mivel egész nap otthon ülök. A nagy részét ennek már megoldottam, és nem tartom kizártnak, hogy lehetséges. Új szelek fújnak, én pedig tele vagyok reménnyel, hogy az életem lehet még olyan, mint 2019-ben. Hogy már csak egy picit kell változtatni, és ha elkezdek kreatívkodni, sikerül a mindennapjaim részévé tenni. Mert persze jöhet bármi sz.r, de végső soron rajtam múlik, hogy hogy kezelem és élem meg a helyzetet. Szeretném a pozitív oldalát nézni a dolgoknak. Szeretném csak a "szeret" szirmokat letépni a margarétáról, mint régen, és másoknak is segíteni ebben. Szeretnék jövő hétre, a 29. szülinapomra bebizonyítani, hogy minden lehet olyan, mint régen. Vagy még annál is jobb.

Az utóbbi napokban két dolgot is megtapasztaltam: egyrészt, hogy az újrakezdés nagyon nehezen összeegyeztethető az életmódommal, másrészt, hogy az újrakezdéshez mindent újra kell kezdeni, és a lelkem mélyén olyan területekre kell elbarangolnom ehhez, ahol már évek óta nem jártam, sőt, talán nem is akartam. Nem minden emlék szép, vannak rettenetesek is, de mindkét típus fontos szerepet játszik abban, hogy az ember erőssé váljon.

Több íráson is dolgozom egyszerre, a mostani alkotásom azonban teljesen spontán született a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, egy kávézós nyugta hátuljára skiccelve. Nem a legjobban megszerkesztett mű, de a különlegessége az, hogy szívből jött, megállíthatatlanul. (Ugyanitt pedig bemutatom nektek a Felhőkék című weboldalamat, ahova általában a kisebb írásaimat, többek között a verseimet is pakolgatom).

Angyalok

Kicseréltem oldalt a dalt is. Loreen Tattoo című számát kismilliószor hallottam már, de mostanra értettem meg igazán. Vagy mondhatnám úgy is, hogy ő értett meg engem. Tetszik benne a már-már önzéssel keveredő, önpusztító ragaszkodás. Számomra körülbelül ezt jelenti szeretni valakit, egészséges vagy sem.

Már nem egyszer derült ki, hogy kegyetlenül érzelmes típus vagyok – elég egyetlen régi dal vagy egy elejtett félmondat, hogy akaratlanul is felidézzem a korábbi sérelmeimet, vagy teljes ihletáradat csapjon meg. Persze nem panaszkodni akarok, megvan a maga pozitívuma és negatívuma a dolognak, de most éppen erősen megnehezíti a dolgomat az első blogbejegyzésemmel.

Annyiféleképpen elképzeltem, de komolyan. Ha a húsz nappal ezelőtti ötleteimet venném alapul, akkor a táborról szólna, amiből épp megérkeztem, vagy például e hét elején eljátszottam a gondolattal, hogy home office-tanácsokat osztogatok majd az első posztban, ugyanis végre nagyjából rájöttem, hogyan kéne beosztanom a napomat. (Csütörtökre bedőlt az egész, szóval nyugi, nem maradtatok le semmi fontosról.) Az elmúlt heteket mindig más lelkiállapotban töltöttem, mindig más foglalkoztatott, és egyik se fedné igazán, ahogy most érzem magam.

Látszólag nincs benne semmi különös. A földön ülök, mert baromira meleg van, és odakint, a nyitott ablakon túl szöcskék és tücsök ciripelnek, aztán az utcán egy lány egész szép hangon rákezd a Watermelon Sugarra. Tipikus nyári este otthon, igen, annak is tűnhetne, égő villany mellett gépelek. Mégis más, mivel éppen ezekben a pillanatokban térek vissza az íráshoz, amit már olyan régóta, tulajdonképpen hat egész éve halasztgatok, és aminél hosszú kínlódás után jöttem rá, hogy a túlélésem kulcsa ebben az őrült és egyre őrültebb világban. Hogy most is, csak azzal, hogy a földön ülve ezt a posztot írom, sokkal nagyobb elégedettség és nyugalom tölt el, mint bármitől, amit a héten tettem és elértem, és ennél csodásabb érzést el se tudnék képzelni. Sőt, továbbmegyek, úgy érzem, végre megint én vagyok a világom ura, pont, mint a tábori szerepjáték végén, mint amikor koreai asztrofizikus karakterem kapta meg a hozzáférhetőséget a világegyetemhez. És ha már világegyetem, jöhettek a designban a hullócsillagok, a felhők, a Hold – megannyi szimbólum, amelyeket talán igazán a régi olvasóim érthettek, és amit, bízom benne, hogy az újabbak is fognak, idővel. Rajtam nem múlik majd, mert nem megyek sehova. Épp csak megérkeztem.