Nemrég mások blogjait nézegettem, az ömeghatározás problémáit, ami felmerül. Én nem írok magamról menüpontokat, nem próbálom állandóan ömagamat verbálisan meghatározni, de tudom, hogy vagyok, ami vagyok. És mindig, valahányszor cselekszem valamit, azért cselekszem úgy, azért beszélek úgy, mert ez vagyok én. Minden gyengeségemet, félelmemet beleértve. Nem vagyok boldogtalan a bőrömben, jó itt. Ami igazán fontos, azzal minden rendben van.

De néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha olyan dolgokat is megtehetnék, amik most nem fontosak. Mi lenne, ha el tudnék menni ide vagy oda, ezt meg azt meg tudnám, meg merném tenni. És megszeppent óvodás módjára nézem, ahogy mások csinálják. Hogy nekik olyan egyszerű. Ez olyan, mint a testvérek között, olyan, hogy sosincs igazság, hogy a másiknál valamiért mindig jobbnak tűnik minden. Lehet, hogy nem is becsülném semmire, ha meg tudnám tenni. Kéne ez a mostani perspektíva, amit elveszítenék a változással. Lehet, hogy nem érnék el vele semmit.

Egy személyiségteszt fő kérdése az volt, van-e valaki a világon, aki tudja, mi zajlik bennem. Nemmel válaszoltam. De ha bármi lehetséges lenne, és kapnék egy esélyt, biztosan kipróbálnám, milyen más bőrében lenni, csak egy napra. Más perspektívában látni az egészet. Aztán írnék belőle egy bestsellert és élnék tovább. Szuper lenne. :D

És hadd reklámozzam egy kicsit az új publikált kritikámat (ehhez írtam azt a bizonyos irodalmas bejegyzést kicsivel lejjebb):

Ítéletek nélkül