Egy órája állok az ablakban, hallgatom, ahogy éjfélt jelez a harang. Megszámolom az összes kondulást, mintha lenne jelentősége. Úgysem mozdulok el innen, amíg nem sikerül. A hevenyészett módon rajzpapírokkal elsötétített szobában még így is egy foltra vagyok kénytelen fókuszálni a szúnyoghálón, arra, amelyiket kitakarja az utcai lámpától a meggyfa. Egy mappát magam elé tartva, jobb híján az orromnak támasztva igyekszem eltakarni a többi lámpát. És - bár nem hittem volna, hogy idáig süllyedek - fázom.
A földrajztanárom csillagászati előadásán elhangzottakat próbálom alkalmazni, vagyis néha lehunyt szemmel várni, aztán megint figyelni a csillagokat, megint lehunyt szemmel várni, megint nézni. Lassan, körülbelül fél óra alatt már eljutottam odáig, hogy nem csak a Göncölt látom, hanem a körülötte lévő kis csillagokat is. Ez már haladás, de ha arra gondolok, milyen vékony a képeken egy hullócsillag, nem igazán segít. Elvégre nem a Sarkcsillag fog lepotyogni.
Lassan, szép lassan elgémberedik a karom, az orrom(!), és nagyon fázom. A kedvemről nem is beszélve. Még sosem láttam igazi hullócsillagot. Régen láttam egy tűzgömböt (azt hiszem, így nevezik magyarul azt a hullócsillagot, ami nagyon-nagyon fényes. Gyönyörű volt és zöldeskék, és a redőnyön keresztül is láttam a megvilágított szobában. Kívántam tőle és valóra vált). Mi van, ha körülöttem már leesett egymillió, és én nem vagyok képes meglátni egyiket sem? Eleve nem jól látok, ez külön hátrány. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mekkora itt a fényszennyezés.
Hirtelen elégszen sírhatnékom lett. Hogy nekem most nagy szükségem lenne a hullócsillagra. Nekem most kívánnom kéne. Nem lesz jó jövőre, most kell. És mikor már majdnem elsírtam magam, hirtelen beugrott valami. Keserűen felnevettem.
- Tulajdonképpen ez az életem. Irigykedem arra, aki el tud menni olyan helyre, ahol látszanak a csillagok. Olyat akarok, ami nekem nem jut, és nem látom, miért jó az, amim van. Most pedig kitaláltam, hogy annak ellenére, hogy holnap lesz a csillaghullás, én ma fogok hullócsillagot nézni. A fagyhalált is vállalom azért, hogy megkapjam, ami nekem "jár". Szorgalommal, akarattal logikával próbálok elérni valamit,  ami másnak olyan szép és egyszerű. Mit várok? Hogy majd vigasztalásul leesik egy? Jobb lesz menni.
És már épp mentem volna, amikor láttam egy villanást az égen. Először csak bambán bámultam, aztán eltakartam a kezemmel a számat. Kívántam.
Mostantól nem szólok semmit. Van saját hullócsillagom :)

U. i.: Itt egy rövidke Sissie Traylor fejezet. Nem szeretném külön bejegyzésben kiírni, sok helyet foglal, ezért mostanában majd így szúrom be:

Sissie Traylor: 68. fejezet

Nemrég mások blogjait nézegettem, az ömeghatározás problémáit, ami felmerül. Én nem írok magamról menüpontokat, nem próbálom állandóan ömagamat verbálisan meghatározni, de tudom, hogy vagyok, ami vagyok. És mindig, valahányszor cselekszem valamit, azért cselekszem úgy, azért beszélek úgy, mert ez vagyok én. Minden gyengeségemet, félelmemet beleértve. Nem vagyok boldogtalan a bőrömben, jó itt. Ami igazán fontos, azzal minden rendben van.

De néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha olyan dolgokat is megtehetnék, amik most nem fontosak. Mi lenne, ha el tudnék menni ide vagy oda, ezt meg azt meg tudnám, meg merném tenni. És megszeppent óvodás módjára nézem, ahogy mások csinálják. Hogy nekik olyan egyszerű. Ez olyan, mint a testvérek között, olyan, hogy sosincs igazság, hogy a másiknál valamiért mindig jobbnak tűnik minden. Lehet, hogy nem is becsülném semmire, ha meg tudnám tenni. Kéne ez a mostani perspektíva, amit elveszítenék a változással. Lehet, hogy nem érnék el vele semmit.

Egy személyiségteszt fő kérdése az volt, van-e valaki a világon, aki tudja, mi zajlik bennem. Nemmel válaszoltam. De ha bármi lehetséges lenne, és kapnék egy esélyt, biztosan kipróbálnám, milyen más bőrében lenni, csak egy napra. Más perspektívában látni az egészet. Aztán írnék belőle egy bestsellert és élnék tovább. Szuper lenne. :D

És hadd reklámozzam egy kicsit az új publikált kritikámat (ehhez írtam azt a bizonyos irodalmas bejegyzést kicsivel lejjebb):

Ítéletek nélkül

Aki tudja, tudja, hogy magyar szakra járok, és kevesebb beavatott tudja, hogy amúgy a nyelvészet jobban érdekel, mint az irodalom (ez nem jelenti azt, hogy az irodalom nem érdekel, de mióta iskolába járok, fontosabbak nekem a nyelvtanórák, mint az irodalomórák). Mostanában könyvkritikákat írogatok, ezt már valószínűleg nagyon kevesen tudjátok. Igen, ez nyári munka. Bezony.

Mire akarok kilyukadni? Arra, hogy a könyvkritika írásához el kell olvasni a könyvet. Ez eddig rendben van, de én még ilyen körökben, kortárs irodalmi körökben nemigen mozogtam, ezért új nekem az élmény.

Na most ez az egyik jellemzője a nyaramnak, a másik, hogy kemény. Érzelmileg. Igazán embert próbáló feladatok elé állítottak: felvételi év jön, és még adjunk hozzá pár tonna magánéleti ügyletet. Az, hogy szét vagyok csúszva, valószínűleg mindenkinek feltűnt, ha másból nem, a törött egyperceseimből. Semmi baj egyébként, jól vagyok - a baj nem velem van. Ez nálam nem teszi jobbá, sőt, a saját kínommal még megbirkózom, de mást nem bírok szenvedni látni. Vagy... Ne, ne menjünk bele. Így is csoda, hogy ilyen higgadt őszinteséggel gépelek itt. Mostanában aggasztó dolgok vannak a fejemben, fura őket leírni.

Számtalanszor van, hogy az életet magam körül magamnak kell értékelni, és egy dologgal kapcsolatban elakadtam. Nem értettem, nem láttam az összefüggéseket, nem tudtam megfogalmazni a bajt. És most, hogy a könyvvel babráltam, és próbáltam kritikát írni, kiemelni egy részletet, elemezni, egy szó ugrott be. És minél jobban kezdtem fejtegetni a lényeget, annál közelebb jutottam ezzel a szóval ahhoz, hogy megfogalmazzam, mi a problémám.

Most jobban vagyok. Sokkal. Mindezt azért, mert elolvastam ezt a könyvet, és mert megpróbáltam megérteni.

Az irodalom remek dolog.