Aki tudja, tudja, hogy magyar szakra járok, és kevesebb beavatott tudja, hogy amúgy a nyelvészet jobban érdekel, mint az irodalom (ez nem jelenti azt, hogy az irodalom nem érdekel, de mióta iskolába járok, fontosabbak nekem a nyelvtanórák, mint az irodalomórák). Mostanában könyvkritikákat írogatok, ezt már valószínűleg nagyon kevesen tudjátok. Igen, ez nyári munka. Bezony.

Mire akarok kilyukadni? Arra, hogy a könyvkritika írásához el kell olvasni a könyvet. Ez eddig rendben van, de én még ilyen körökben, kortárs irodalmi körökben nemigen mozogtam, ezért új nekem az élmény.

Na most ez az egyik jellemzője a nyaramnak, a másik, hogy kemény. Érzelmileg. Igazán embert próbáló feladatok elé állítottak: felvételi év jön, és még adjunk hozzá pár tonna magánéleti ügyletet. Az, hogy szét vagyok csúszva, valószínűleg mindenkinek feltűnt, ha másból nem, a törött egyperceseimből. Semmi baj egyébként, jól vagyok - a baj nem velem van. Ez nálam nem teszi jobbá, sőt, a saját kínommal még megbirkózom, de mást nem bírok szenvedni látni. Vagy... Ne, ne menjünk bele. Így is csoda, hogy ilyen higgadt őszinteséggel gépelek itt. Mostanában aggasztó dolgok vannak a fejemben, fura őket leírni.

Számtalanszor van, hogy az életet magam körül magamnak kell értékelni, és egy dologgal kapcsolatban elakadtam. Nem értettem, nem láttam az összefüggéseket, nem tudtam megfogalmazni a bajt. És most, hogy a könyvvel babráltam, és próbáltam kritikát írni, kiemelni egy részletet, elemezni, egy szó ugrott be. És minél jobban kezdtem fejtegetni a lényeget, annál közelebb jutottam ezzel a szóval ahhoz, hogy megfogalmazzam, mi a problémám.

Most jobban vagyok. Sokkal. Mindezt azért, mert elolvastam ezt a könyvet, és mert megpróbáltam megérteni.

Az irodalom remek dolog.