Aki tudja, tudja, hogy magyar szakra járok, és kevesebb beavatott tudja, hogy amúgy a nyelvészet jobban érdekel, mint az irodalom (ez nem jelenti azt, hogy az irodalom nem érdekel, de mióta iskolába járok, fontosabbak nekem a nyelvtanórák, mint az irodalomórák). Mostanában könyvkritikákat írogatok, ezt már valószínűleg nagyon kevesen tudjátok. Igen, ez nyári munka. Bezony.

Mire akarok kilyukadni? Arra, hogy a könyvkritika írásához el kell olvasni a könyvet. Ez eddig rendben van, de én még ilyen körökben, kortárs irodalmi körökben nemigen mozogtam, ezért új nekem az élmény.

Na most ez az egyik jellemzője a nyaramnak, a másik, hogy kemény. Érzelmileg. Igazán embert próbáló feladatok elé állítottak: felvételi év jön, és még adjunk hozzá pár tonna magánéleti ügyletet. Az, hogy szét vagyok csúszva, valószínűleg mindenkinek feltűnt, ha másból nem, a törött egyperceseimből. Semmi baj egyébként, jól vagyok - a baj nem velem van. Ez nálam nem teszi jobbá, sőt, a saját kínommal még megbirkózom, de mást nem bírok szenvedni látni. Vagy... Ne, ne menjünk bele. Így is csoda, hogy ilyen higgadt őszinteséggel gépelek itt. Mostanában aggasztó dolgok vannak a fejemben, fura őket leírni.

Számtalanszor van, hogy az életet magam körül magamnak kell értékelni, és egy dologgal kapcsolatban elakadtam. Nem értettem, nem láttam az összefüggéseket, nem tudtam megfogalmazni a bajt. És most, hogy a könyvvel babráltam, és próbáltam kritikát írni, kiemelni egy részletet, elemezni, egy szó ugrott be. És minél jobban kezdtem fejtegetni a lényeget, annál közelebb jutottam ezzel a szóval ahhoz, hogy megfogalmazzam, mi a problémám.

Most jobban vagyok. Sokkal. Mindezt azért, mert elolvastam ezt a könyvet, és mert megpróbáltam megérteni.

Az irodalom remek dolog.

A napokban komolyan elgondolkodtam rajta, hogy egy olyan oldalt vagy modult nyissak, bármit, csak nyissak, ami arról szól, hogy mi a vers. Viszont miután tisztában vagyok vele, hogy a versírás felét sem ismerem feleannyira, mint szeretném (mondta Bilbó, aki tudott verset írni), elképesztő otrombaság lenne tőlem, hogy nekiálljak osztani az észt. Vannak azonban dolgok, amikre szeretném felhívni a figyelmet, mert egyre többen követik el újra és újra pontosan ugyanazokat a hibákat, és köztük régen, amikor én is próbálkoztam a versírással, szintén így jártam. És amit most mondok, a saját megérzéseim súgják, mert újból hangsúlyozom, nem tudok verset írni, de olvasni igen. Most azokhoz szólok, akik szoktak, és ezt olvassák: nem akarok senkit megsérteni vagy a műveit pocskondiázni. Nem, csak szeretném átgondolásra késztetni az embereket.
A vers nem lesz attól vers, mert rímel. A versnek ritmusa van, amit ezzel együtt sok egyéb tényező adhat, de akadnak szabályhoz kötött versformák is, ahol ekkora szabadság sem adódik az ember számára (vagy épp olyan formák, amiknél célszerű nélkülözni valamilyen tényezőt, mert ilyet is lehet látni).
A rím nem azt jelenti, hogy az utolsó szótagba beleírok egy olyan, vagy ahhoz hasonló magánhangzót, mint az előzőben volt. Furcsa, ha az ünő után ökör a sor vége. A két szótag kiejtésének hossza megváltozik, mert az egyik nyitott, a másik zárt; a hosszú magánhangzó sem lehet így egyenértékű a röviddel. Arról nem is beszélve, hogy egynél több szótagpár összecsengése szebb ritmust adna a versnek. Egyébiránt a ragrímet nem tekintjük igazi rímnek, unalmassá és egysíkúvá teszi a szöveget, így ha lehet, igyekezzünk belecsempészni különböző szófajokat is (erre Ardenis hívta fel a figyelmem).
A szótagszám is fontos. Előfordul, hogy az egyik sor nyolc szótag, a másik tizenkettő, és a versszakok közt sem találni általában következetességet. Ez is furcsává teszi a szöveget.
Egyéb megjegyzés, hogy nem kell archaikus és pátoszos (utóbbit köszönöm LuCynek és Ardenisnek) szavakat használni, hacsak nem szándékosan ilyen hangvételű a versünk, ilyen témát választottunk. Néha nagyon kézenfekvő lenne valát írni volt helyett, de ha az ember épp nem azt akarja bebizonyítani, hogy csodálatos a szókincse, hanem azt, hogy tud verset írni, akkor érdemes belátni, furcsán hangzik egy x vagy y generációs fiatal szájából.

Sajnálom, de ezt ki kellett öntenem ide. Remélem, nincs harag. De alul bárki kommentálhat és megehet ebédre.

Sziasztok! Az utóbbi időben elég sok dolog történt, és hivatalosan most is dolgozatra készülök, de nem tudom megállni, hogy ne írjak valamit ide (egyrészt, mert írás-elvonási tüneteim vannak, másrészt mert talán titeket is érdekelhet). Nemrég megkaptam életem első egyetemi kritikáját, ami a másoktól származó véleményt és a saját önértékelésemet is megerősítette, és ráébresztett, hogy bőven van még mit tanulnom. Gazdagodtam továbbá egy felolvasóesttel is, ahol újabb mélyen elgondolkodtató kérdésekkel szembesültem, részben olyanokkal is, amikről az előző bejegyzésemben már írtam. Ez ahhoz vezetett, hogy hazafelé menet néma csöndben bámultam ki a busz ablakán, és rájöttem, mennyire megbecsülöm, és meg is kell becsülnöm mindazt, ami körülvesz engem.
Amiről alapvetően akartam írni, az az, hogy az antik irodalom és eszmék gyönyörűek. Csak most kezdek igazán ráébredni, hogy mennyi elme és tehetség élt ebben a korban, és milyen hihetetlen alapokat tettek le a kultúránk tekintetében. Egy olyan világ, ahol nem a szegényt nézik le, hanem azt, aki nem hajlandó dolgozni érte, hogy ne legyen az. Ahol elfogadják egymás döntéseit. Ahol tanulni és tudni a legnagyobb érték és hatalom. Lenyűgöző. És újból hangsúlyoznám, megbecsülöm, hogy ennek a tudásnak részese lehetek azzal, hogy ilyen részletességgel olvashatom az antik irodalmat.
Az elkövetkezendő időszakban nem hiszem, hogy sok újat fogok írni. Van még talonban egynéhány Telcontar, amivel tartozom, ezeket majd lassan felrakosgatom, de tervezek mást is, ami jelenleg végképp megvalósíthatatlan, egy történetet, vagy egy régebbi történetem folytatását, ahogy tetszik (még én sem tudom, mi sül majd ki belőle). De attól még lehet, hogy blogbejegyzés formájában egész sűrűn foglak titeket boldogítani.

u. i.: Egy hónapnak el kellett telnie a szülinapom óta, hogy rájöjjek, idősebb lettem egy évvel, ezért a veszélyesen megtévesztő bemutatkozásomban átírtam a számot. Szóban még azóta is 18-nak állítom magam. És ha már itt vagyok, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy kijelentsem: jóformán semmi különbség nincs a kettő között. Köszönöm a figyelmet.